147. fejezet: VITA

Sziasztok!




Köszönöm a véleményeket, pipákat.

Következő fejezet: 2012.11.25  vasárnap este.


Pusza!

Heni

Robert

Fekszem a sötétben. Hallom, hogy nem alszik, mivel nem egyenletes a légzése.

Haragszik.

A kocsiban összekaptunk. Mind a ketten hülyén viselkedtünk az este a másikkal ezt tudjuk. Egyikünk sem szándékosan csinálta amit csinált, csak egyszerűen sodródtunk az eseményekkel. Azt hittem azért sikerült lecsillapodnunk, és megbeszélni a dolgot, hogy az este további részét nyugodtan együtt tölthessük. Számítottam rá, hogy le kell ülni beszélgetni Anyuval,  de az este ilyenén további történéseire őszintén szólva én sem voltam felkészülve! 

Erre egyáltalán nem! 

Egy kis viharra számítottam a biliben, na de hogy tornádó, cunami + földrengés egyszerre rázza meg békés kis világomat, na arra nem! Egyáltalán nem!

Csak kapkodtam a fejem, hiszen egyik szó követte a másikat, egyik mondat jött a másik után, egyik sértés  . . . 

És valahogy kicsúszott a kezemből az irányítás . . . és most itt fekszek a sötétben.

-      Alszol? – suttogom, de nincs válasz.

Hanna

Hallom a csendben elsuttogott kérdést, de a hülye makacsságom. . . .  nem engedi, hogy válaszoljak. Csak hallgatok, és görcsösen igyekszem visszafogni az idióta bömbölést.

Mire hazaértük, addigra már mindenki a nappaliban üldögélt kedélyesen beszélgettek a premierről, a filmről, az afterről.  Jókedve volt mindenkinek, kivéve az anyósomat. Ő csendben ült és nem szólt egy szót sem.  Kettőnk között kissé puskaporos volt a hangulat. A lányok is érzékelték, ezt, mert csendben elköszöntek és aludni tértek.  Apun láttam, hogy nagyon elfáradt, ezért ők is elmentek lefeküdni, csak Robert szülei maradtak lent. Pár percig csendben ültünk lent mind a négyen. Valahogy egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Hirtelen azonban elfogyott a türelmem.

-      Na jó Claire!  - szólaltam meg feszülten, de egyenesen az anyósom szemébe nézve – Elmondanád, hogy mi a bajod velem? 

Robert is meg az apja is felhördültek ezt hallva, de Claire egyetlen pillantásával beléjük fojtotta a szót.

-      Tudni akarod, hogy mi a problémám? – válaszol harcra készen

-      Igen, tudni szeretném, - válaszolok a szemébe nézve – ugyanis el nem tudom képzelni, hogy mi a fene bajod van velem? – csattanok fel dühösen.

-      Akkor sorolom.

1: Véleményem szerint nem támogatod a fiamat eléggé, nem vagy mellette, amikor szükséges. Fontosabb volt, hogy az édesanyáddal fodrászhoz menj, mintsem a férjeddel tarts, akinek az életében ez egy jelentős esemény!

2: Egész este felé sem néztél, mintha neked mindegy lenne, hogy mit csinál, a lényeg az volt, hogy te jól érezd magad! Még szerencse, hogy Kristen ott volt!

3: Átnézel rajtam, rajtunk amióta megjöttek a szüleid, megértem én! Tudom, ha ló nincs a szamár is jó!

4: Flegma, lekezelő voltál velem pedig én csak segíteni akartam neked!

5: Fel sem fogod, hogy a hülyeségeiddel mennyit árthatsz a fiam karrierjének! Neki egy olyan feleségre van szüksége aki mellett teljes életet élhet! Teljes életet, nem felet!

6: Neki olyan feleség kell aki mellette áll, akinek tökéletes a megjelenése és  nem kihívó!

Döbbenten hallgattam, ahogy sorolta a bajait. Hirtelen megszólalni sem tudtam! Richardon láttam, hogy Claire minden egyes kiejtett szavával egyre idegesebb lett, de nem szólt.

Nem így Robert.

-      Anyu eszednél vagy?! – hörrent fel - Mi megbeszéltük! Minek jött volna velem el előbb?  Timmel és Stephhel kellett lennem, mint minden ilyen alkalommal! Ezen egyáltalán nem kellett neki ott lennie! Arról meg nem tehet, hogy nem végeztek időben a fodrásznál!

-      De miért kellett nekik Edittel különcködni? Miért nem tudtak velünk jönni a mi fodrászunkhoz?! – vág vissza dühösen.

-      Anyu! – dörren rá Robert emelt hangon.

-      Azért Claire, mert ezt a fodrászt ismerem, mert az Eclipse bemutatója előtt is nála voltam, Ashleyék esküvőjekor is ő csinálta a hajamat, és meg vagyok vele elégedve. Én mondtam nektek, hogy gyertek el velünk, de te nem akartál. . . Hol van az előírva, hogy . . .

-      Sehova aranyom! Sehova – vág közbe hirtelen, mire újfent belém fagy a szó. . .

-      Anya ezt nem hiszem el!  Most komolyan! – mered rá az édes kisfia – A másik meg, miért kellett volna neki egész este mellettem álldogálni? Nekem futni kellett a köreimet, amihez igazából semmit kedvem nem volt! A feleségem tudja, hogy mennyire utálom ezt, és igyekszem minél előbb letudni. Krisről szólva, meg ő ugyanígy van ezzel!  Hanna, csak hagyta, hogy minél előbb lerendezzem  . . .

-      Hagyd csak Robert! Anyukád szerint Kristen sokkal jobban illik hozzád, mint én ez egyértelmű. Ő az ideális számodra! A tökéletes társ, akinek nincsenek gondjai, aki állandóan bájologni, mosolyogni tud, meg bemutogatni a fotósoknak, beszólni boldog boldogtalannak! Mert az olyan menő!! Az nem gond, hogy ő hogyan viselkedik, mert ő Krisztike, én meg csak Hanna vagyok! – hadarom idegesen – És ami a legfontosabb, tud gyereket szülni! Ugye Claire? Ez a lényegi probléma nem? Ez bánt igazából? Én nem tudom megadni Robertnek a teljes életet szerinted ugye?

Szavaimat döbbent csend követi. Minden szempár az anyósra meredt.

-      Igen, ha tudni akarod, akkor ez a bajom!  Sajnálom a fiamat, mert megérdemli, hogy teljes élete legyen, hogy gyerekei, hogy unokáim legyenek!  Próbáltam neked segíteni, de te beképzelten, pökhendien viselkedtél velem megjegyzem már nem először! – válaszol dühösen – Te csak magaddal foglalkozol másokkal nem! Ezt élesen bizonyította az is, hogy az este mást sem csináltál, mint minden szembejövő férfira ráakaszkodtál! Az a kihívó ruha! Robra egy pillantást sem vettél!  Még jó, hogy Kristen ott volt vele egész este!

-      Na jó! Nekem ebből elegem van! – álltam fel érezéseim szerint nyugodtam – Jó éjszakát!

-      Hanna! – szólt utánam Robert

-      Ne Hannázz Robert!  Beszélgess el Anyukáddal, én elmegyek lefeküdni, mert nem szeretnék veszekedni. Jó éjt!

-      Menjél! Menjél csak Hanna! – szólt utánam Robert édesanyja – Könnyebb elfutni, mint szembenézni az igazsággal nem? Hogy udvariatlan, és . . .

Már a lépcsőnél jártam, mert elhatároztam, hogy nem, nem szólalok meg, nem szólok vissza neki, de ezt hallva elkap a harci ideg és közbevágtam.

-      Ó igen Claire! Én futok minden elől ugye?!  Ugye én tehetek róla, hogy egy elmebajos, fenyegetett, figyelt hetekig, hogy bántalmazott!  Én tehetek róla valóban, hogy nem tudok majd gyereket szülni, igen, ezért valóban én egy értéktelen ember vagyok!  Bocsáss meg, mert az elmúlt hetek feszültsége, mivel emberből volnék kiakasztott!  Ó igen, én nem vagyok tökéletes színésznő, mint Krisztike, aki mindig bájosan tud mosolyogni, és Robertre tekinteni úgy, mint egy istenségre!  Valóban, én csak egy egyszerű lány vagyok, hibákkal, fájdalommal, és sérelemmel, aki a feszültségtől, amiben élt kimert készülni, és igényelte, hogy egy picit egyedül lehessen a gondolataival, a fájdalmával, hogy erőt tudjon meríteni a továbbiakhoz!  Bocsáss meg, hogy ember mertem lenni, és elmertem egy pillanatra veszíteni az önuralmamat! Hogy mertem kifakadni!  Én valóban nem vagyok tökéletes színésznő, mint a tökéletes Krisztike!  Jó éjszakát!

-      Hanna! – jött utánam a férjem, de elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és megállt.

-      Most hagyjál Robert! Hagyjál légyszives! Beszélgess Anyukáddal, én elmegyek lefeküdni.

A hálószobánkig tartottam magam, mert nem akarta megadni annak a banyának az elégtételt, hogy sírni lásson.

Ahogy  azonban beértem szinte leszaggattam magamról a szép kék ruhámat, aminek annyira örültem, mert azt hittem hogy szép leszek benne, hogy a férjem büszke lesz rám. . .  és ez a szép ruha a fürdőszoba padlóján végezte, én pedig bömbölve, reszketve álltam percekig a hideg vizes zuhany alatt, egészen addig amíg úgy nem éreztem, hogy jéggé nem fagytam, hogy gondolkodni sem tudok. Ekkor kimásztam a zuhany alól, szinte már túlzott alapossággal végeztem el az esti tennivalóimat. Ólmos fáradtságot éreztem minden tagomban, minden porcikámban, szinte alig tudtam magam az ágyhoz vonszolni.

Hallottam, hogy lent Robert fojtott hangon beszél, nem kiabált, mert nem értettem, hogy mit mond, de hogy dühös volt, az tisztán érzékelhető volt.  Csendben voltam akkor is, amikor feljött és nagyot sóhajtott, amikor belépett a szobába. Hallottam, tisztán hallottam, hogy felém tartott, éreztem, hogy megállt felettem, hogy figyelt.

-      Alszol? – suttogta, és én nem válaszoltam, csak úgy tettem, mint aki alszik.

Éreztem, hogy percekig állt felettem, éreztem magamon a tekintetét. Hallottam, hogy felsóhajt,  majd elindult a fürdőszobába. Sírással a torkomban hallgattam, ahogy zuhanyozik, ahogy matat, hogy nyílik az ajtó, hogy az ágy felé lépked, hogy megáll újra felettem, hogy megcirógat, hogy sóhajt majd bebújik mellém, hogy fészkelődik. . . .

. . . . és hallom a csendben elsuttogott kérdést is, és most itt fekszem, csendben, megszólalni képtelenül.

Hallom, hogy felsóhajt, és beszélni kezd.

-      Nem gondolta ő sem komolyan, amit mondott kicsim hidd el. Csak most kiakadt. Még neki is fel kell dolgoznia a történteket nem csak neked és nekem. Ő most szembesült ténylegesen a dologgal, eddig is tudta, hogy nem lehet . . . .

Képtelen vagyok tovább hallgatni. Képtelen vagyok rá. Szinte ösztönös mozdulattal állok fel és indulok ki a hálószobából.

Robert

Csak bambán bámulok utána. Meglepett a váratlan mozdulat, hogy felpattant, egyetlen szó nélkül kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Pár pillanatig döbbenten ülök, aztán felsejlik bennem amint Apu mondott alig fél órával ezelőtt.

Felpattanok és Hanna után megegyek.  Lentről halvány fényt látok, ezért a konyha felé veszem az irányt, biztos tömi magába a fagyit.  Elmosolyodom, amikor meglátom, ahogy ül a konyhaszigetnél, és igazam lett, de az arcára pillantva lefagy a mosolyom.  Nem sír, hanem komoran bámul maga elé. Végtelenül komoran. Nyugodtabb lennék, ha bőgne, mert akkor tudnám, hogy kiadja magából a feszültséget, de így. . . .  Mély levegőt veszek és úgy ahogy vagyok egyetlen szál gatyába bevonulok a konyhába.  Előkapok két kis tálacskát, és leülök Hannával szembe.

Nem néz rám. Konok.

Csak lapátolja ezerrel magába az édességet, és az első érzelmet akkor látom az arcán amikor elrántom előle a fagyis dobozt.

-      Hé!  - morran rám, de nem törődök vele, halál nyugodtan magam elé húzom a kis tálacskákat és lassan kanalazom a fagylaltot. 

Egy kanál az egyikbe, egy kanál a másikba.

Egy kanál az egyikbe, egy kanál a másikba.

Egy kanál az egyikbe, egy kanál a másikba.

Mintha ping-pong mérkőzést nézne Hanna szúrós szemmel követi a mozdulataimat. Alig tudom magam visszafogni, hogy ne nevessem el magam az arcát látva. 

Amikor elégnek találom a kimerített édességet, halál nyugodtan a dobozra teszem a tetejét, és félre tolom.

-      Hé! – morran rám – Én még kérek!

-      Nem kapsz többet! – közlöm, mire felháborodottan mély levegőt vesz . . .  – tudom én csak ne mondjam meg neked, hogy mit csinálj!  - vigyorgok rá, mert nem tudom visszatartani.

Szinte várom már, hogy mikor esik nekem, de hallgat, viszont azt látom, hogy morcosan ugyan, de lassan kiereszti a mélyre szorult levegőt.

El akarja húzni a tálacskát, de a kezére csapok, mire gyilkos tekintet a válasz.

-      Nem mondtam, hogy készen van! – dörmögöm és előbányászom a minap vett csoki öntetet és a tejszínhabot. Megpakolom, és feleségem elé tolom, – Na most viszont már készen van! – elmotyog egy köszönömöt, azonban még most sem néz rám, csak a pult lapját bámulja kitartóan . . .

Nem foglalkozok vele, hanem szépen nyugodtam elkezdem lapátolni az édességet, miközben nagyokat nyögök, mint akinek éppen orgazmusa van. Kicsit, (na jó) nagyon rá is játszok. Látom, a félhomályba, hogy el – el húzza a száját, majd már a  vigyort is látom felcsillanni, én meg jó ripacshoz méltón fokozom a hangulatot. 

Ekkor számomra láthatatlanul megjelenik körünkben Herkentyű, és nyalogatni kezdi a lábujjamat, amitől annyira megijedek, hogy helyből felszállva megugrom a dupla leszúrt riztbergert jégkorcsolya nélkül, aminek következtében kisvártatva a földön terülök el hatalmas csattanással kísérve mutatványom. Mivel a tálacskát azt ugye nem engedtem el a mutatvány végrehajtása közben, így az velem együtt csattant a földön.

Hirtelen világítás sem kell, mert a csillagokat azokat tisztán látom, sőt ha még kicsit megerőltetem magam akkor talán még az Androméda csillagködből feltűnő ufó bizottságot  is megtekinthetem.  

Hohó!  Viszont pillanatokkal később a kilátást az ufókra eltakarja egy csodálatosan szép barna szempár, amiből szinte sugárzik a rémület! 

-      Jesszusom Rob!  Jól vagy? – ugrik mellém a feleségem sértettségét feledve.

-      Hát nem is tudom! – motyogom, mire aggodalmas tekintet a válasz - Nem tudom, hogy jól vagyok-e mert éppen az imént láttam az ufókat előbukkanni a messzi messzi csillagködből! Jól vagyok?  - hunyorgok rá, mire pár pillanatig döbbenten néz rám

-      Hülye! – vág oldalba, mire jajgatni kezdek, ő meg halványan elmosolyodik. 

Kisvártatva, azonban látom a vidámság szikráját kihunyni a szemeiben, és határtalanul megkönnyebbülök, amikor látom feltűnni a könnycseppeket. Sírni kezd, szinte rázkódik az egész teste. 

Herki szerencsére nem foglalkozik velünk, mert rábukott a fagyimra. Engem azonban csak a mellettem térdelő feleségem köt le. Ufókat feledve tápászkodok fel, és ölelem magamhoz.

-      Jaj te! Gyere ide! - suttogom és magamhoz húzom, ringatom amíg megnyugszik. 

Ülünk a földön, körülöttünk Herki nyalakodik.

-      Miért nem utál engem Claire?  Én azt hittem hogy szeret, vagy ha azt nem is, de legalább kedvel.  Egyszerűen nem értem őt! Amikor betegvoltam segített, és  amikor szétmentünk. . . . egyszerűen nem értem Rob.  Annyira rettenetes feleség vagyok? – szipogja.

-      Dehogy vagy az! – törlöm meg a szemét és ringatom tovább – Nem vagy az, csak te nem ismered őt.  Ő ilyen. Amikor felmentél, elmondtam neki a magamét, és ajánlottam neki, hogy szálljon magába, mert az egy dolog, hogy Apuval, velem és a lányokkal így viselkedik. Mi tudjuk, hogy ami kijön ilyenkor a száján annak a felével sem kell foglalkozni, mert elsősorban az indulat beszél belőle, de te nem ismered őt még, bár ha így folytatja akkor hamarosan át fogtok váltani rém mami és rém meny programra, amiben viszont én nem vagyok hajlandó részt venni!  Se pro se kontra! Egyáltalán!

-      De most mond meg mi a fenét csináltam rosszul? Én úgy érzem, hogy mindent megtettem, és igyekeztem mindig a kedvében járni, de az esküvő óta valahogy . . . nem is tudom, ott valahogy elromlott minden.

-      Dehogy romlott el, csak az volt az első alkalom, hogy összekaptatok. Nála mindennek tökéletesen kell történnie.  Ma is inkább az volt a baja, hogy ő eltervezett valamit, amit viszont nem beszélt meg veletek,  utána meg puffogott és hergelte magát rajta, hogy a dolgok nem úgy történtek ahogy azt ő megálmodta. Majd lehiggad.

-      De Rob,  nyilvánvalóan ő nem engem képzelt el melléd . . .

-      Most nehogy elkezdj nekem Kristenezni, mert tényleg falnak megyek!  Csak bántani akart vele!

-      Sikerült neki. 

Csendben ülök, nem tudom, hogyan mondjam el neki. . . 

-      Hanna tudnod kell, hogy Anyunak minden vágya egy unoka. Nagyon vágyik már rá. – érzem, hogy megremeg a kezeim között és igyekszik eltávolodni tőlem azonban nem engedem, hogy elhúzódjon.  – Ne! Maradj!  Tudta, hogy nem, szóval tudta, már akkor is amikor összeházasodtunk, hogy mostanában nem lesz nagymama, ő azonban valahogy mégis a fejébe vette, hogy ha egyszer összejött, akkor esetleg lehet mégis. . . .   De szembesült vele most amikor kórházban voltál, hogy ez bizony nem a közeljövőben lesz projekt. . .  és ez maitt haragos, illetve nem, inkább csalódott.

-      Na idefigyelj Robert! – fordul meg a kezemben Hanna - Én nem anyukádnak, vagy anyunak vagy bárkinek akarok gyereket szülni, csak azért mert vágyik rá! 

-      Ezt nem is várja el senki! – szólal meg a nappali felől Anyu, mire Hanna szinte megmerevedik a kezeim között a hangja hallatán. – Szeretnék veled beszélni! – fordul a feleségem felé – Négyszemközt Robert.

Érzem, hogy Hanna szinte megremeg és felkászálódunk a földről. 

-      Nem Anya- nézek rá határozottan – Ez rám is tartozik! Ha beszélni akarsz, akkor velünk beszélsz.

Anyu pár pillanatig döbbenten mered rám, majd nagyot sóhajt, és leül a pult másik oldalán egy székre, és bele kezd.

Hanna

Csendben hallgatom az anyósom mondanivalóját. Részben bocsánatot kér az elhangzott szavak miatt, nem akart bántani, csak dühös volt és csalódott, és mindent fokozottan látott. 

Hallgatom.

Hirtelen csend ereszkedik közénk. 

-      Nézd Anya – szólal meg Robert  határozottan – Nem várom el, hogy megváltozz, mert nem fogsz te ilyen vagy, mi így szeretünk, mert tudom, tudjuk, hogy bármit megtennél bármelyikünkért ezt már tapasztaltuk nem egyszer. Tudom, hogy szereted a feleségem – mély levegőt vesz, majd folytatja – de azt nem fogom hagyni, hogy  sértegesd, csak azért mert elkap a pulykaméreg, és akkor nem vagy tekintettel senkire!  Szeretem anyu ezt te is tudod, de most nem fog működni, ez az érzelmi befolyásolás amit eddig alkalmaztál! Tudom, hogy nem szándékosan csinálod, ez ösztönös nálad, de amíg mi már tudjuk ezt kezelni, addig a feleségem nem, és nem is várom el tőle, hogy megtegye.  Anya a kimondott szavaknak súlya van, komoly súlya, nem teheted meg azt, hogy dühödben vagdalkozol, aztán meg szánsz-bánsz mindent, mert te nem úgy gondoltad!  

Csend szakad közénk.

-      Nem tudom, hogy mit kellene tennem Claire. – suttogom – Én ilyen vagyok, én nem vagyok Kristen, én még tanulom ezt az életet amiben ők már évek óta élnek – mutatok Robra – még nekünk is össze kell csiszolódnunk,  én, én, én nem várom el tőled, hogy ezt megértsd, de azt igen, hogy elfogadd és ne akarj  irányítani.

-       

-      Nézd Anya, Én támogatom Hannát, ahogy ő is engem,  és a hogyanokon és miérteken nem fogok vitát nyitni! Ma te csak azt vetted észre, hogy ő nem volt mellettem, - mutat rám – de én sem kepesztettem, hogy magam mellett tudjam, mivel  igyekeztem letudni a dolgaimat, a kötelezettségeimet és nem foglalkoztam vele, hogy ő mit csinál, Edit mégsem tiltakozott, hogy nem voltam a lánya mellett egész este!

Csend van. 

-      Nem tudom miért érzed úgy, hogy átnéztem rajtatok amióta megjöttek Anyuék! Egyszerűen csak örültem nekik, és ahogy Lizzy és Vic is hozzád fordul, ha valami baja van, akkor az miért bántó számodra, ha én is ezt teszem az anyukámmal? Én úgy érzem, hogy nem voltam veled tiszteletlen, csak feszült, zaklatott, és hiába szóltam, hogy hagyjatok egy kicsit,  te mégis két percenként jöttél

-      De én csak . . .

-      Tudom Claire te csak segíteni akartál, de nekem csak pár órára lett volna szükségem, hogy lehiggadjak.  Ha sértő voltam akkor elnézését kérek, nem volt szándékos!

-      Nem kell bocsánatot kérned! – néz rám -  én csalódott voltam nagyon mert ha nem is a lányomként illetve majdnem akként, de nagyon közelállónak éreztelek magamhoz,  és megsértődtem, hogy te nem úgy viselkedsz, addig amíg nem voltak itt Editék addig . . . na mindegy.  – suttogja – Sajnálom.

-      Jaj Claire! – motyogok

-      Azt meg már csak dühből mondtam, hogy ártasz a fiam karrierjének, meg hogy kihívó vagy, csak azért mondtam hogy bántsalak!  Elnézést gyerekek! 

Hirtelen nem tudok megszólalni, most erre mit lehet mondani? Á dehogy haragszom Claire, á dehogy!  A fenéket nem haragszom!  Haragszom!

-      Menj innen, te kis átok!  - morran fel hirtelen Claire, mire Roberttel mindketten átalakulunk kérdőjellé. 

Aztán Robert felnevet. 

-      Hagyd Anyu, lábfetisiszta!  Herki indíts a helyedre! – morran rá a kiskutyára, aki megfeszül Rob parancsoló hangja hallatán, de nem mozdul. – Herki a helyedre! – próbál keménykedni Rob.

Rob is meglepődik rajta amikor Herki szót fogad neki, szinte leesik az álla!  Arckifejezése láttán elnevetem magam, mert határtalan elégedettség lesz úrrá a képén!  Felugrik, és Herki után oldalog, hogy ellenőrizze, hogy tényleg azt teszi-e amit mondott neki.  Hihetetlenül elégedett fejjel fordul vissza, mire  a nevetésem azonban kisvártatva hisztérikus bömbölésbe csap át.

Claire felsóhajt, majd tétován feláll, hozzám lép, megsimogatja a fejem, és kapok egy halkan elsuttogott sajnálomot, és egy puszit a hajamra, amitől még inkább nekiállok bömbölni. El akar lépni mellőlem azonban nem hagyom, átölelem a bderekát. 

-      Jaj te lány!  - motyogja, és bátortalanul megsimogat – Cssss ne sírj! 

-      De én sírni akarok! – motyogom, mire a mellém lépő férjem szó szerint felröhög!

-      Akkor bömbölj kis csillag! Hozzam a bömbirongyot is?  - idétlenkedik, mire oldalba várom. 

-      Robert viselkedj! – morran rá –Claire, és távolabb lép tőlem

-      Miért Anya? Kikapok? – néz az anyjára sumákolva ez az istencsapása.

-      Elverlek! – nevet rá Claire.

-      Kapj el! Úgyse tudsz!  Most én vagyok a világ császára! Herki szót fogadott nekem – vigyorog öntelten Rob, mire Clairrel szó szerint felröhögünk, ugyanis a lába mellett megjelent Herkules és igencsak kaján képpel néz fel „parancsolójára”.

Percekig tart mire lecsillapodok, aztán Claire elköszön és elmegy aludni.  Magunkra maradunk. Ekkor Rob felfedezi, hogy megdézsmálták a fagylaltját.  Heves sopánkodásba fog, amin vigyorgok. Majd előkapom az asztal végére száműzött és véleményem szerint heves olvadásba fogott fagyis dobozt.

-      Hé!!  Nagy lesz a segged, ha azt mind betermeled! – morog Robert ezt látva.

Szinte megáll a kezemben a kanál, és döbbenten meredek rá.

-      Bár nem bánom, legalább lesz mit fogni rajtad! Azért adhatnál egy kicsit! – mormolja és leül velem szembe.

Az asztalon áthajolva lapátolom a szájába az édességet.

Vigyorogva ér minket a hajnal.

* * *

Olyan furán üres a ház nélküle! 

Még csak most ment el, de már hiányzik. Annyira.  A nappali szőnyegén üldögélek és magamba feledkezve gyűröm Herki, és Bear gereznáját.  Ők is búsan nagy kutyaszemekkel néznek rám.

-      Nektek is hiányzik már mi?

-      Szerintem túlélik! – szólal meg mögöttem Anya, majd ő is leül mellém – Mesélsz?  Mi történt az éjjel? Miért mentek haza Clairék?

Nagy vonalakban elmesélem az éjszaka történéseit Anyunak, aki csendben hallgatja beszámolómat. 

-      Ennyi. Igazából nem tudom, hogy miért mentek el, én reméltem, hogy itt maradnak az én bemutatómra is, de ha nem hát nem.  Ahogy a mami szokta mondani, nem erőszak a disznótor. Én úgy érzem anya, hogy mindent megtettem, többet tenni már nem tudok, és hogy őszinte legyek már nem is akarok!

-      Nézd kicsim, jobb ez így.  Clairenek végtelenül nehéz természete van, de az is igaz, hogy végtelenül jó ember.  Ne akarj jobban jóba lenni vele. Ha elfogadod a tanácsomat, akkor távolról szeressétek inkább egymást, mintsem közelről gyűlöljétek.  Szerintem Robert elbeszélget vele az úton.  Jobb ez így kicsim. 

-      Tudom.  – motyogom és ekkor elkövetem azt a hibát, hogy felnézek.  – Atya isten!  - sóhajtom amikor meglátom a lakást, mintha tornádó söpört volna végig rajta! 

-      Na gyere menjünk rakjunk rendet, aztán csinálhatnánk valamit.

Lassan teltek  Robert nélkül a napok.  Minden nap többször beszéltünk, és nyomon követtem a promo tourt is.  A milliónyi képet látva . . . .jaj nagyon hiányzott!  De anyuval elfoglaltuk magunkat.  Amíg Apu otthon pihent mi eljártunk futni, wellnesezni ahova Ashley is jött velünk. Esténként vagy tesóék jöttek át, vagy mi mentünk hozzájuk vacsorázni. Élveztem a szüleim társaságát, a nyugalmat, és igen lassanként csillapodott bennem a feszültség ami az elmúlt hetek alatt felgyülemlett bennem, azonban helyét átvette az izgatottság ami a holnapi napnak szólt.  Holnap lesz a kiadó által szervezett könyvbemutató, amelyen az ez év legsikeresebb első könyvesei számára rendeznek. Hárman vagyunk akik megjelenünk a nyilvánosság előtt.  Derek Zapa  egy dokumentum regénnyel, Julia Thomas egy tipikus lányregénnyel, én pedig az Árnyékemberekkel debütálok.  Mind a hármunk hónapok alatt felkerült a New York Times Bestseller listájára, és büszkén mondhatom, hogy az Árnyékemberekkel a  16. helyen állok, ami hihetetlenül nagy szó!

Gyorsan végignézek magamon, jaj istenem, Robert is nemsokára itthon lesz, csak el ne aludjak!!! 

Próbálom magam ébren tartani, de nem megy. Lassan lecsukódnak a szemeim. 

Robert

Csendben próbálom magam után behúzni az ajtót, hogy ne ébresszem fel a többieket, de nem számoltam Bearral és Herkivel.  Örömükben veszett ugatásba kezdenek.

-      Hé csendben!  Csend legyen! Halljátok!  Felébresztetek mindenkit!!- próbálom őket csendesíteni.

-      Nyugi mi nem alszunk! – áll meg mellettem István, mire rémülten hőkölök hátra-  Szervusz fiam! – köszönt és barátságosan hátba vereget.

-      A frászt hoztad rám! – mormolom ő pedig lekapja a vállamról az öltönytáskámat és elindul befelé nevetgélve. 

-      Hanna? – nézek körbe a nappaliban ahol most Edit áll fel a halk TV elől, hogy köszöntsön, és egy puszi után, a kanapén szendergő  pizsamás feleségemre mutat.   

-      Nem bírta kivárni, hogy hazaérj, bekómált!  - kacsint rám az Após, majd elköszönnek és elmennek lefeküdni.

Finom csókokkal próbálom Hannát ébresztgetni, de kész, meg se moccan. Nagyot sóhajtok, és felcibálom az emeletre a cuccaimat, gyorsan lezuhanyozok, és lemegyek az asszonyért hogy felhozzam.  Óvatosan veszem fel, ő pedig ösztönösen bújik hozzám, pár pillanatra álmos tekintettel rám néz, elmosolyodik amikor mellé fekszem, motyog valamit és durmol tovább. 

Hirtelen engem is legyűr a fáradtság.

279779